A kanapén ülök, mellettem állandó új (haha) társam, a vörösbor. Egy pohár (egyszerre). Jól megvagyunk együtt, bár nem tagadom, hullámzó a kapcsolatunk, szenvedélyes, indulatos, melankolikus. Én legtöbbször szeretem, ő nincs mindig jóban velem, egy-egy randi után olyan rossz érzést tud okozni, hogy szinte azt gondolom, hogy soha többé nem kéne találkoznunk. De persze a vonzalom győz, az akaraterőm működik, átverekedjük magunkat a nehézségeken.
Mára konszolidálódott kissé a viszonyunk. Békésnek mondható, már nem ragaszkodunk a mindennapos találkákhoz, csillapodott a mindent elsöprő vágy – olykor napokig egymás felé sem nézünk. A(z új) kezdet persze teljesen más volt. Amióta az eszemet tudom, ismerjük egymást, hol közeli volt a kapcsolatunk, hol elegánsan távolságtartó – azt tudtam, hogy mindig fordulhatok hozzá, aggasztó bizonyosságként, csábító lehetőségként villogott az elmémben. Amikor ott ültem apuskámmal az onkológusra várva és csaknem 4 órán át elemeztük a liften látható elírást, tudtam, hogy este mindenképp felveszem kis barátommal a kapcsolatot. A felvonó tűz esetén nem használható! felirat szétkapargatva, gondos munkával átalakult A fejvonó tűz esetén…használható!-vá. Annyi óra várakozás alatt ez okozott vicces, dühös, agresszív és meghatott pillanatokat egyaránt – épp, mint egy finom pohár bor. Sajnos a 4 óra letelt és onnantól kezdve egész más feliratok uralták a lelkemet.
A kis barátom aznap nem tudott segíteni, és azóta sem tud. Akárhogy is próbáltam dűlőre jutni vele, akármennyire is beosztottam az együtt töltött időt, akármennyire igyekeztem eltalálni az egyensúlyt együttléteink alatt, nem működött semmi. Már a borral való kapcsolat sem a régi. Ahogy semmi más sem maradt a régiben, ideje megbékélni ezzel. Azért picit nehéz nna, a képek, az emlékek, a dátumok, a zenék, az ittmaradtak. És még bor-barátommal is ahogy alakulnak a dolgok…- rám jár a rúd, ezt bátran mondhatom. Nincs segítség, de nem is kéne, volt már, hogy nem is vágytam az enyhülést. Menjen át a lelkemen, csináljuk akkor, essünk túl rajta. De ha az ember az édesapját gyászolja, akkor ez sem így működik. Nem uralom a dolgot, nem tudok túlesni rajta, nem tud nem eszembe jutni mindenről ő. Most már, 3 hónap elteltével gyanítom, hogy tartanom kéne valahol, jobban kellene lennem. De a saját bőrömön tapasztalom, hogy nincs olyan, hogy „az idő majd segít” vagy „ideje lenne már túllépni”, hülyeség. A gyász alattomos, lesből támad vagy éppen állandóan bejelentkezik. Sokat emlegetett barátomat az én drága legjobb barátném is ismeri, legutóbbi közös találkozónkon veszélyes helyzet alakult ki: a borospohár túl közel került az asztal széléhez. Gyerekbuli volt, azonnal kellett cselekedni, az én legdrágább barátném párducot meghazudtoló ruganyossággal vetette oda magát, miközben felkiáltott: Inkább a szemünk folyjon ki! Azonnali emlék-tolulás, édes apuskám szájából hányszor hallottam ezt az óvó szándékú bölcsességet és hány meg hány emlék képébe gyűrűzik tovább a mondat. Áttáncolt bálok, hajnalig tartó éneklések és az a sok élmény, mennyi sajtot ettünk apuskámmal meg a barátunkkal együtt, mennyi viccet sütöttünk el, mennyi történetet hallgattunk és meséltünk.
És most? Gondoljak jelként arra, amikor mindenről eszembe jut valami, ami hozzá köthető? Vagy annál is több, gondoljak rá az ő jelenléteként? Nincs kedvem egyébként egyikhez sem, de máshoz sem, úgyhogy igaziból mindegy, csak úgy elmélkedem. Talán csak elvonta a figyelmemet a mellettem ücsörgő kis barátom. Érdekes érzés megbarátkozni a fájdalommal, a hiánnyal, a szenvedéssel, furcsa hozadéka van. Ha megbarátkoztál vele, akkor már ismerős, akármilyen nehéz is, legalább ismerős. Biztos, kényelmes, megszokott – kinek ne lenne nehéz változtatni rajta, túl bonyolult még abba is beleállni. Persze nem egyedül létező nehézség ez, kéz a kézben jár a másik bonyodalommal: ha esetleg megpihenne a lelked, boldog találna lenni, érkezik a „Mit fognak mások szólni ehhez?” érzés. Örök dilemma: a “legyek végre jól” vagy az “ilyenkor zokogni illik” elvárásnak kellene megfelelni? Es megint, mindig, állandóan, enyhülésre lehetőséget sem adva: amit eszembe juttat ez a mondat. Őrületes fordulat, de apuskám kérdezte mindig régen, ha valaki “ a másokon” álszentkedett, hogy vajon mit is fognak szólni: „és az kiderült végül, hogy mit szóltak?”. Újabb őrületes fordulat: a közelmúltban több, pontosan ezekkel a mondatokkal viccelő mémet láttam. Nahát. Köszi, egyébként, segíti a “jöjjön, aminek jönnie kell” érzést.
Mert mit szólnak mások? Mit is lehet kezdeni a gyásszal? Mennyire zavarba ejtő bárkinek, ha nekiállok sírni, amikor rákérdez hogy vagyok? Sz@r az egész, ahogy van. Nem lehet jót kérdezni, nem lehet jól válaszolni, nem lehet nem kérdezni, nem lehet nem kifejezni együttérzésünket (miért nem? Én tudom, én tudooom! Mert mit fognak szólni majd mások…). A gyász nyomorúságot hoz a beszélgetésbe, azt pedig nem szeretjük megélni, úgy általában sem – minél közelebbi a kapcsolat a veszteséget átélővel, annál nagyobb kínban érezhetjük magunkat. Ráadásul be kell látnom, hogy az én közelemben lenni extrán rettenetes lehet manapság, nem is nagyon értem, hogy a családom hogy bírja ilyen megértéssel (mindenesetre nem teszem szóvá, hátha csak nem tudják, hogy máshogy is lehet). Ha nem ordítok valami miatt (könnyedén és bármely helyzetben tudok indokot találni), akkor fekszem, alszom, esetleg a barátommal töltöm az időt. Ha meg nem, akkor egy-kettő, alkalmazkodjon a csapat az aktuális lendülethez, kirándulunk, bulit rendezünk, főzünk, mulatunk. Meg fussunk is, igen, mostmár tényleg elkezdek futni, talán holnap. Ha meg ezt sem, akkor dolgozom. Kitalálok, utánajárok, írok, szerkesztek, megbeszélek, talán túl is vállalom magam. Aztán kidőlök megint, perszehogy, utána meg fekszem és alszom, nem tudok megmozdulni, nem tudok elérhető lenni, tehát hibázok, azt meg utálom. Apuskám is utálta, ettől még nyomorultabb leszek. Ami mondjuk ismerős, eligazodom ebben, így változtatni sincs kedvem rajta ugye, a kör megint lefutotta magát. Segíteni tehát lehetetlen, elviselni, hogy nem tudom elfogadni a segítséget, rettenetes. Kevésbé vonzó hát velem lenni, mint egy pohár borral – én legalábbis az utóbbit választanám.
Írásban szenvedni viszont egész jó, mindig átlök egy következő, egy másik szakaszba. Még jócskán nem értem le a hegyről, aminek megmászására kötelezett az élet, a túlélő készletet tartalmazó zsákom vészesen ürül és már az alkalomhoz illő túracipőm sem tűnik olyan különlegesnek, mint az elején, a lábamat szorítja, sebet ejtett rajtam, ez biztos. De jártam már az erdő egyik ritkás részében, ahol a sűrűség enyhült és fény szűrődött be, talán a hegyalját is láttam, halványan. Tuti, hogy lefelé tartok, ha néha meg is állok. Talán hamarosan a haladás sem lesz olyan terhes, hamarosan lecammogunk a hegyről. A nagy csapat: a lelkem, a kis barátom és én. Ahogy mostanság tapasztalom, ott is sok megírnivaló vár majd ránk.
